2014. szeptember 12., péntek

Örökbefogadás! Azt hiszed egyszerű?

Hála Istennek olyan szituációba keveredtem, hogy a barátommal eldöntöttük: kell a gyerek! De nem ám embergyerek. Egy kutya.

Egyikünk sem élt még háziállat nélkül, és mivel az együttélés rögös útjára léptünk, úgy gondoltuk, ha lúd, legyen kövér.

Elindultam a kutyakeresés rögös útján, de sokkal nehezebb volt, mint azt hittem volna valaha is.

Aki azt hiszi, hogy ez úgy működik, kinézel egy kutyát és mész is érte, téved. Félreértés ne essék, támogatom az odaadó figyelmet a menhely és kutyamentők részéről, csak az én szemszögemből (tudom, hogy nagyon jó kutyatartó vagyok) kicsit lassúnak, vontatottnak és feleslegesnek tűnik ez procedúra. Gondolom ezt mindannak ellenére, hogy tudom, a kutyákért (cicákért stb..) teszik ezt. Én mégis szenvedek vele.

A történet a következő:
Mikor eldöntöttük, hogy kutyát szeretnénk, leszögeztük, hogy csak és kizárólag menhelyről vagy felesleges szaporulatból hozunk kutyust. Vettem is volna (ha lett volna plusz pénzem rá) de nem, mégsem. Csábító egy gyönyörű Jack Russel, vagy egy Tacskó, de nem. Az elveimet nem adtam fel.

Az összes budapesti állatmenhely kínálatát végignyálaztam, a paraméterek pedig  a következők voltak:
  • maximum 1-1,5 éves (csak azért, mert tanítgatni szeretnénk)
  • kistestű, max 40 centi magas (lakásban tartás miatt)
ennyi... és mégsem volt nagy a választék. A menhelyi kutyák túlnyomó többsége a közepes termettől a nagyig terjed, a kicsiket gondolom elkapkodják.

Ekkor ütköztünk problémákba.
A menhelyek nagy része Pesten peremkerületekben, tömegközlekedéssel nehezen megközelíthető helyen található. Ez egyrészt érthető, másrészt munka mellett nagyon nehezen összeegyeztethető a menhelylátogatás. Ugyanis magamat ismerve nem tudok csak úgy rábökni egy kutyusra, hogy "ő kell". Na mindegy...

Ekkor jött a terv, hogy nézzünk állatmentőket. Az talán gyorsabb, rugalmasabb.
A Miskolci Állategészséügyi Központ Támogatói Köre indult a segítségemre, mert elkeseredésemben, és döntésképtelen helyzetemben hirdetést adtam fel, hogy kutyát keresek. Ők jelentkeztek és "felkínáltak" 5 kutyát. Én kiválasztottam egyet, pár nap volna esedékes volt a fuvar ide fel, és lett is volna kutya.

DE! -minden tiszteletem az ott dolgozóknak és önkénteseknek, ám ekkorát még sosem csalódtam. 
A kiválasztott kutya talán még másnak elpusztult, de nekem erről senki nem szólt. A szállítás előtti napon beszéltem a hölggyel, akinek még mindig halvány gőze nem volt, hogy melyik kutyáról beszélek, pedig akkor, abban a 2 napban többször telefonáltunk. Említettem neki, hogy a kutyus képe alá Facebookon a gyepi odaírta, hogy már nincs a telepen. Gondoltam a mentők elhozták és indul lassan hozzám.
A nagy frászt.
A kutya elpusztult.
És nekem erről senki nem szólt.
Várhattam volna örökké.....

Dügös voltam és szomorú. Már választottunk neki nevet is, és vártuk nagy-nagy szeretettel. A dühtől csak jobban felélénkült bennem az akarás és a munkahelyemen, könnyeimmel küszködve kerestem kétségbeesetten a potenciális házi kedvencet.

...de szerintem megtaláltam, túl is vagyunk az első találkozáson.

A kutyus egy 1 év körüli foxi-csivava-minden mix. Gyönyörű mintázat, tündéri pofa, gombszemek.
Antiszociális, ugatós, odakapós, de nekem mégis ő kell! Nevelgetni akarom, foglalkozni vele, megtanítani arra, hogy nem szabad így viselkedni.

Holnap házhoz jönnek, hogy a környezetet is szokja. Remélem jó lesz.. még mesélek majd :)

2014. szeptember 2., kedd

You gotta work, bitch

Lejárt a próbaidőm.


Életem első bejelentett, hivatalos és állandó munkahelyén immáron több, mint három hónapja dolgozom.
Bár megmondom őszintén nem tetszik. 

Nem, nem a munkahely, mert azt úgy-ahogy szeretem, hanem maga a dolgozás, hogy ilyen ékes magyarsággal fogalmazzak.

Úgy érzem magam, mint egy törött szárnyú, árva veréb, aki soha többé nem fog tudni repülni és csak ázik az esőben. Aztán eláll az eső, megrázza magát, megszárad, majd mikor már teljesen száraz, újra elkezd esni.

Nyilván el kellett jönnie ennek a pillanatnak, időnek is, de még ennyi idő távlatában sem sikerül ezt megszoknom. Nincs az az isten, hogy én ehhez hozzászokjak, pedig most már ez vár rám még legalább 40 évig...te szent ég!

Amúgy nagyon féltem, hogy újként hogyan fogok tudni beilleszkedni a társaságba, de pár nap után rájöttem, hogy nem kell szelídkednem, visszahúzódónak mutatkoznom, mikor nem vagyok az. A legjobb taktikának azt láttam, ha magamat adom teljes egészében. Minden idegesítő és szerethető tulajdonságommal együtt. Így csak azt a tanácsot tudom adni, kedves pályakezdő sorstársaim, hogy ha ide kerül a sor és féltek (mert mondjuk visszahúzódóak vagytok, félénkek, nem túl barátkozóak),akkor sem kell álarcot húzni, mert nincs értelme. Olyan ember vagy körülvéve, akikkel (jobb esetben) évekig együtt fogsz még dolgozni, és a személyiségedet, lelkedet nagyon megterheli egy "álca".
Szóval girlpower, hogy ezen méltán divatos 90-es évekbeli kifejezéssel éljek :)