Olyan gyorsan változik az ember véleménye önmagáról,hogy az félelmetes. Nem elég az,hogy magammal sem vagyok megelégedve, még, hogy az igazat megmondjam, vissza is hallom mástól. Mégpedig 2 napból 2-szer a párom családja rombolta földig az amúgy sem létező önbizalmamat. De most azt hiszem végleg. Nem is tudom mióta nem éreztem ilyet.Most képes lennék falnak menni. Tegnap, ahogyan hazaértünk rögtön ennem kellett valamit,mert egésznap nem ettem. Kis hagymás krumplipüré egy kis tejszínes hússal. egy adag maradt, azt ketten ettük meg. Ahogyan kinyitottam a mikrót a megmelegedett kajával ,a barátom bátyja fennhangon, vicceskedve rám kiabált,hogy állandóan eszel! Megszeppenve mondtam neki, hogy de most eszek csak, mert egész nap nem ettem. Mire ő gúnyosan : Aha,március 16.-a óta folyamatosan eszel...
A sírógörcs határán ültem le a kajával a nappaliba, mire a másik bátyj : Virág te már megint eszel?? Jézusom ,mennyit eszel?? Ekkor tettem át a barátom ölébe a kaját,de olyan éhes voltam,hogy muszáj volt ennem.
A mai nap sem volt kevésbé derűs ,mondhatni az utolsó utáni csepp a pohárban.
Egész nap ettem ennyit : 10dkg pizzás Fornetti reggelire kb. fél8kor, egy sajtos stangli délben.
Majd a párom édesapja meglepően jó hangulatban volt, mikor találkoztunk, és ennek nagyon örültem ...végre:) Csak amikor köszöntem volna neki ennyit mondott : hízol cica-mica.
Baang.
Olyan letargiába kerültem, hogy szóhoz sem tudtam jutni. És most sem tudok. Igen,nem vagyok olyan vékony,mint az előző posztban közzétett utolsó képen,de na. NEM VAGYOK KÖVÉR.
De ennyi volt.
Fogyasztótabletták és Abonett ->jövök!
2012. szeptember 24., hétfő
2012. szeptember 22., szombat
A testképzavarról, mint tudatos hordozó. 1.rész
Sokáig gondolkodtam,hogy megírjam-e ezt a bejegyzést,de arra jutottam,hogy veszíteni valóm nincs, és legalább magamból is kiadom.
Szóval testképzavar.
Először is tisztázzuk,hogy nem minden ezzel a dologgal küzdő lány anorexiás, bulimiás vagy mániás depressziós. Bár szerintem ez teljesen egyértelműen a depresszió egyik lefolyása még nem olyan durva módon,mintha átfutna öncsonkításba, anorexiába stb.
Dátumra pontosan nem tudom, de máig emlékszem a pillanatra amikor végleg megutáltam a testemet. Édesanyámmal vásároltunk és valahogy egyik kiszemelt nadrág sem jött rám a maximum méretben sem,ami a kedvenc boltom kínálatában volt.
Ez még hagyján volt, de amikor az xl-es felső feszült,széthúzódott rajta a minta, akkor bennem eltört a mécses.
Igazából ez sem lett volna még ok azt feltételezni, hogy nekem lelki gondom van, mert azesetben, ha ténylegesen hatalmas mennyiségű túlsúllyal rendelkezem, akkor a sarkamra állok, fejbeveregetem magam, hogy na irány sportolni, irány diétázni, meg hasonlók.
178 cm magas vagyok, és ekkor voltam 70 kg. Nem egy égbekiáltó súlyfelesleg,de persze volt.
Hogy minek köszönhetem? Úgy hívják számítógép,és mértéktelen,unalomban-evés. Sosem voltam egy halszálka alkat, mert szélesebb a csípőm, széles a vállam , a nagy melleket leszámítva egy korrekt homokóra alkattal rendelkezem.
....Szóval kétségbeestem, nem kicsit. De anya ragaszkodott hozzá,hogy ne tegyem magam tönkre...mondta "majd együtt fogyózunk"...Na igen...mission impossible hogyha mindketten imádtok az esti tv-zés mellett nasizni.
A változás az hozta meg,hogy felköltöztem hőn szeretett fővárosunkba.
Albérlet, saját felelősség, beosztott pénz, na meg a főiskolás élet örömei, amikor (valljuk be,ez igaz!) inkább nem eszel,csak legyen pénzed bulizni.
Így tettem.
Így korrekt 3 hónap után a következő változás lépett életbe és tavaly nyár közepére be is ért a kívánt súly.
A képek sorrendben, időpont szerint:
1, 2009.10. (ez a súly állandó volt)
2,2010.10.
3.2011.01.
4.2011.07.
(nagyobb képért kattints rá)
Sok volt a stressz 2011 nyarán, ennek hatására csak sikeresebb volt a fogyókúra.
Aztán jött a nagy bumm.
Ezt a súlyt tudtam tartani egy darabig, de aztán rájöttem, hogy ezer éve nem csináltam esti zabálást...kicsit be is voltam poshadva...
Így hát elkezdtek visszaszaladni a kilók.
Most nem vagyok olyan ,mint az első képen,de olyan szeretnék lenni,mint az utolsón.
Nem tudok magamnak sem tanácsot adni,mert ugyanis fogalmam sincs hogyan fogytam le. Talán jót tett az új élet, nem tudom. Most viszont bajban vagyok...
El is terveztem,hogy milyen kajapótló shake-et veszek, hogy fogyjak, és egyre erősödik bennem a kétségbeesés érzése. Nem is értem, hogy a párom, akivel másfél éve együtt vagyunk, hogy bírja a folytonos panaszkodást és kiakadást emiatt.
Becsülöm is, és köszönöm neki!
Viszont tántoríthatatlan vagyok...és ami a legszomorúbb, boldogtalan is. Vágyom a régi alakomra! Néha sírógörcs kerülget, néha semmi bajom magammal. De egy dolog állandó...mindig másokhoz hasonlítgatom magamat...és mindenkiben találok szépet,csak magamban nem.
Most ráfordultam a célegyenesre, és érzem,hogy sikerülni fog! Csak maradjon is meg.
Még írok!
Szóval testképzavar.
Először is tisztázzuk,hogy nem minden ezzel a dologgal küzdő lány anorexiás, bulimiás vagy mániás depressziós. Bár szerintem ez teljesen egyértelműen a depresszió egyik lefolyása még nem olyan durva módon,mintha átfutna öncsonkításba, anorexiába stb.
Dátumra pontosan nem tudom, de máig emlékszem a pillanatra amikor végleg megutáltam a testemet. Édesanyámmal vásároltunk és valahogy egyik kiszemelt nadrág sem jött rám a maximum méretben sem,ami a kedvenc boltom kínálatában volt.
Ez még hagyján volt, de amikor az xl-es felső feszült,széthúzódott rajta a minta, akkor bennem eltört a mécses.
Igazából ez sem lett volna még ok azt feltételezni, hogy nekem lelki gondom van, mert azesetben, ha ténylegesen hatalmas mennyiségű túlsúllyal rendelkezem, akkor a sarkamra állok, fejbeveregetem magam, hogy na irány sportolni, irány diétázni, meg hasonlók.
178 cm magas vagyok, és ekkor voltam 70 kg. Nem egy égbekiáltó súlyfelesleg,de persze volt.
Hogy minek köszönhetem? Úgy hívják számítógép,és mértéktelen,unalomban-evés. Sosem voltam egy halszálka alkat, mert szélesebb a csípőm, széles a vállam , a nagy melleket leszámítva egy korrekt homokóra alkattal rendelkezem.
....Szóval kétségbeestem, nem kicsit. De anya ragaszkodott hozzá,hogy ne tegyem magam tönkre...mondta "majd együtt fogyózunk"...Na igen...mission impossible hogyha mindketten imádtok az esti tv-zés mellett nasizni.
A változás az hozta meg,hogy felköltöztem hőn szeretett fővárosunkba.
Albérlet, saját felelősség, beosztott pénz, na meg a főiskolás élet örömei, amikor (valljuk be,ez igaz!) inkább nem eszel,csak legyen pénzed bulizni.
Így tettem.
Így korrekt 3 hónap után a következő változás lépett életbe és tavaly nyár közepére be is ért a kívánt súly.
A képek sorrendben, időpont szerint:
1, 2009.10. (ez a súly állandó volt)
2,2010.10.
3.2011.01.
4.2011.07.
(nagyobb képért kattints rá)
Sok volt a stressz 2011 nyarán, ennek hatására csak sikeresebb volt a fogyókúra.
Aztán jött a nagy bumm.
Ezt a súlyt tudtam tartani egy darabig, de aztán rájöttem, hogy ezer éve nem csináltam esti zabálást...kicsit be is voltam poshadva...
Így hát elkezdtek visszaszaladni a kilók.
Most nem vagyok olyan ,mint az első képen,de olyan szeretnék lenni,mint az utolsón.
Nem tudok magamnak sem tanácsot adni,mert ugyanis fogalmam sincs hogyan fogytam le. Talán jót tett az új élet, nem tudom. Most viszont bajban vagyok...
El is terveztem,hogy milyen kajapótló shake-et veszek, hogy fogyjak, és egyre erősödik bennem a kétségbeesés érzése. Nem is értem, hogy a párom, akivel másfél éve együtt vagyunk, hogy bírja a folytonos panaszkodást és kiakadást emiatt.
Becsülöm is, és köszönöm neki!
Viszont tántoríthatatlan vagyok...és ami a legszomorúbb, boldogtalan is. Vágyom a régi alakomra! Néha sírógörcs kerülget, néha semmi bajom magammal. De egy dolog állandó...mindig másokhoz hasonlítgatom magamat...és mindenkiben találok szépet,csak magamban nem.
Most ráfordultam a célegyenesre, és érzem,hogy sikerülni fog! Csak maradjon is meg.
Még írok!
Feliratkozás:
Bejegyzések (Atom)