A következő címkéjű bejegyzések mutatása: kutya. Összes bejegyzés megjelenítése
A következő címkéjű bejegyzések mutatása: kutya. Összes bejegyzés megjelenítése

2014. december 17., szerda

A kutyám...

A kutyám jön, hogy kitöltse a hűtlen barátok által hagyott űrt a szívemben. Nincs benne irigység, rosszakarat vagy gyűlölet. Nem árulja el a titkaimat, nem lesz féltékeny a sikereimre, és nem leli örömét a bánatomban.

Elmondhatom neki is, de elmondom most mindenkinek...



Bella egy rossz sorsú kutya volt. Mikor először találkoztunk a kezembe kapott, de láttam, hogy csak fél, hát újra próbálkoztam. Belekapott még egyszer, majd elfordult, mert nem hitte el, hogy egy idegen így is közeledhet felé. Hát megközelítettem harmadszorra is. Ennek már jó ideje, és többet nem harapott meg.
A gazdái valószínűleg bántották, az egyik lába törött, rosszul forrt össze. Mikor megtalálták, a körmei ki voltak festve. Várom a pillanatot, hogy találkozhassak azzal, aki ezt tette ezzel a csupaszív tüneménnyel.

Amikor először járt nálunk, már érezte, hogy szeretve van. Már akkor szerettük, pedig még nem is voltunk a gazdái, még nem volt a családunk tagja. A nyakunkban lógott, játszott velünk, nyalogatott. Nyoma nem volt annak a bizonytalan kis lénynek, akit az első találkozásunkkor láthattam.

Aztán hozzánk költözött, végleg. Bekuckózott, elfoglalta, birtokba vette a területét és lefeküdt aludni.
Bár mindketten kutyatartók és szeretők voltunk és vagyunk a párommal, nehézségek sora következett ezután. Ezek a bonyodalmak valószínűleg  hányattatott sorsa, nehéz múltja miatt vannak, de ez nem akadályoz meg minket abban, hogy újra és újra próbálkozzunk, hogy helyrehozzuk, hogy kijavítsuk, amint más elrontott, és, hogy egy stabil, szerető világot építsünk fel neki.

A lakásba nem enged be senkit. Árgus szemekkel figyeli, ki meri a szemét ránk szegezni, ki mer hozzánk szólni vagy persze hozzánk érni! Véd, mert valaki szereti, és azért ő mindent megtesz.
Persze nem egyszerű, hiszen vendégeket nem tudunk fogadni, de... kinek kell vendég?? :)
Az utcán néha megugatja, aki nem szimpatikus neki, és ha bal lábbal kel fel, még azt is, aki igen. De ha velünk van, mindennél boldogabb.

Amikor hazajövök a derekamig ugrik fel, ha sétálni megyünk, pörög-forog örömében és játszani hív. Ha elengedem futkározni a parkban, körbe-körbe rohangál, szinte látom, ahogy mosolyog..mit mosolyog? vigyorog! Az öröme pedig kivédhetetlenül rám ragad. Ha ő boldog, én is boldog vagyok.

Ha szomorú vagyok, mellém bújik, vagy akár velem is alszik. Szeret bújni, és van, hogy ő a nagykifli! Mindig hozzám kell érnie, akár csak egy kis ponton is, hogy jelezze, ott van nekem, és, hogy érezze, én is ott vagyok neki. Ha sírok leül velem szembe és csak néz. Néz a tiszta tekintetével, nyugalmat árasztva, és ha szólok neki, nem habozik. Jön, hogy megvígasztaljon, hogy lenyalogassa a könnyeimet és hozzám bújjon.

Ha egyedül érzem magam, akkor sem vagyok egyedül. Olyankor ideül mellém, én pedig csak kibeszélem neki minden fájdalmamat. Ő pedig úgy tesz, mintha értené.. de ha nem is érti, tudja, hogy szükségem van arra, hogy ott legyen mellettem. Ahogyan mindig.

Legyen reggel, amikor annak örül, hogy egy új nap indul, legyen délután, amikor hazaérek, amikor annak örül, hogy végre megérkeztem, vagy az esti punnyadás, amikor hármasban a TV elé kucorodva készülünk alváshoz.

Egy kutya egy életre nyomot hagy. Minden tette, minden kedvessége, minden mozdulata.
Szeresd te is feltétel nélkül, mert ő így szeret.
Ő akkor is szeret, ha rosszat csinál és rácsapsz a fenekére. Akkor is, ha a helyére küldöd, mert nem érzed úgy, hogy hangulatod lenne hozzá.
Ő vár.
Türelmesen vár, míg jelt adsz, és akkor jön és eláraszt végtelen szeretetével.

V.

2014. szeptember 12., péntek

Örökbefogadás! Azt hiszed egyszerű?

Hála Istennek olyan szituációba keveredtem, hogy a barátommal eldöntöttük: kell a gyerek! De nem ám embergyerek. Egy kutya.

Egyikünk sem élt még háziállat nélkül, és mivel az együttélés rögös útjára léptünk, úgy gondoltuk, ha lúd, legyen kövér.

Elindultam a kutyakeresés rögös útján, de sokkal nehezebb volt, mint azt hittem volna valaha is.

Aki azt hiszi, hogy ez úgy működik, kinézel egy kutyát és mész is érte, téved. Félreértés ne essék, támogatom az odaadó figyelmet a menhely és kutyamentők részéről, csak az én szemszögemből (tudom, hogy nagyon jó kutyatartó vagyok) kicsit lassúnak, vontatottnak és feleslegesnek tűnik ez procedúra. Gondolom ezt mindannak ellenére, hogy tudom, a kutyákért (cicákért stb..) teszik ezt. Én mégis szenvedek vele.

A történet a következő:
Mikor eldöntöttük, hogy kutyát szeretnénk, leszögeztük, hogy csak és kizárólag menhelyről vagy felesleges szaporulatból hozunk kutyust. Vettem is volna (ha lett volna plusz pénzem rá) de nem, mégsem. Csábító egy gyönyörű Jack Russel, vagy egy Tacskó, de nem. Az elveimet nem adtam fel.

Az összes budapesti állatmenhely kínálatát végignyálaztam, a paraméterek pedig  a következők voltak:
  • maximum 1-1,5 éves (csak azért, mert tanítgatni szeretnénk)
  • kistestű, max 40 centi magas (lakásban tartás miatt)
ennyi... és mégsem volt nagy a választék. A menhelyi kutyák túlnyomó többsége a közepes termettől a nagyig terjed, a kicsiket gondolom elkapkodják.

Ekkor ütköztünk problémákba.
A menhelyek nagy része Pesten peremkerületekben, tömegközlekedéssel nehezen megközelíthető helyen található. Ez egyrészt érthető, másrészt munka mellett nagyon nehezen összeegyeztethető a menhelylátogatás. Ugyanis magamat ismerve nem tudok csak úgy rábökni egy kutyusra, hogy "ő kell". Na mindegy...

Ekkor jött a terv, hogy nézzünk állatmentőket. Az talán gyorsabb, rugalmasabb.
A Miskolci Állategészséügyi Központ Támogatói Köre indult a segítségemre, mert elkeseredésemben, és döntésképtelen helyzetemben hirdetést adtam fel, hogy kutyát keresek. Ők jelentkeztek és "felkínáltak" 5 kutyát. Én kiválasztottam egyet, pár nap volna esedékes volt a fuvar ide fel, és lett is volna kutya.

DE! -minden tiszteletem az ott dolgozóknak és önkénteseknek, ám ekkorát még sosem csalódtam. 
A kiválasztott kutya talán még másnak elpusztult, de nekem erről senki nem szólt. A szállítás előtti napon beszéltem a hölggyel, akinek még mindig halvány gőze nem volt, hogy melyik kutyáról beszélek, pedig akkor, abban a 2 napban többször telefonáltunk. Említettem neki, hogy a kutyus képe alá Facebookon a gyepi odaírta, hogy már nincs a telepen. Gondoltam a mentők elhozták és indul lassan hozzám.
A nagy frászt.
A kutya elpusztult.
És nekem erről senki nem szólt.
Várhattam volna örökké.....

Dügös voltam és szomorú. Már választottunk neki nevet is, és vártuk nagy-nagy szeretettel. A dühtől csak jobban felélénkült bennem az akarás és a munkahelyemen, könnyeimmel küszködve kerestem kétségbeesetten a potenciális házi kedvencet.

...de szerintem megtaláltam, túl is vagyunk az első találkozáson.

A kutyus egy 1 év körüli foxi-csivava-minden mix. Gyönyörű mintázat, tündéri pofa, gombszemek.
Antiszociális, ugatós, odakapós, de nekem mégis ő kell! Nevelgetni akarom, foglalkozni vele, megtanítani arra, hogy nem szabad így viselkedni.

Holnap házhoz jönnek, hogy a környezetet is szokja. Remélem jó lesz.. még mesélek majd :)