Lejárt a próbaidőm.
Életem első bejelentett, hivatalos és állandó munkahelyén immáron több, mint három hónapja dolgozom.
Bár megmondom őszintén nem tetszik.
Nem, nem a munkahely, mert azt úgy-ahogy szeretem, hanem maga a dolgozás, hogy ilyen ékes magyarsággal fogalmazzak.
Úgy érzem magam, mint egy törött szárnyú, árva veréb, aki soha többé nem fog tudni repülni és csak ázik az esőben. Aztán eláll az eső, megrázza magát, megszárad, majd mikor már teljesen száraz, újra elkezd esni.
Nyilván el kellett jönnie ennek a pillanatnak, időnek is, de még ennyi idő távlatában sem sikerül ezt megszoknom. Nincs az az isten, hogy én ehhez hozzászokjak, pedig most már ez vár rám még legalább 40 évig...te szent ég!
Amúgy nagyon féltem, hogy újként hogyan fogok tudni beilleszkedni a társaságba, de pár nap után rájöttem, hogy nem kell szelídkednem, visszahúzódónak mutatkoznom, mikor nem vagyok az. A legjobb taktikának azt láttam, ha magamat adom teljes egészében. Minden idegesítő és szerethető tulajdonságommal együtt. Így csak azt a tanácsot tudom adni, kedves pályakezdő sorstársaim, hogy ha ide kerül a sor és féltek (mert mondjuk visszahúzódóak vagytok, félénkek, nem túl barátkozóak),akkor sem kell álarcot húzni, mert nincs értelme. Olyan ember vagy körülvéve, akikkel (jobb esetben) évekig együtt fogsz még dolgozni, és a személyiségedet, lelkedet nagyon megterheli egy "álca".
Szóval girlpower, hogy ezen méltán divatos 90-es évekbeli kifejezéssel éljek :)
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése