Belecsöppenni a munkaerőpiac zavaros világába.

Amikor az ember fia/lánya gyerek, minden vágya, hogy ne függjön senkitől, hogy azt csinálhassa, amit akar, hogy a saját pénzéből azt vegyen meg magának, amit szeretne. Vagyis nagyjából így képzeljük el a felnőttlétet gyerekként. Önéllónak, csodálatosnak és szabadnak. A nagy túrót.
Valószínűleg emberek milliárdjai tudják milyen dolgozni, milyen felnőttként a saját lábadon állni, azonban, amikor ennek a küszöbéhez érünk, minden olyan ijesztőnek tűnik.

Ijesztő, és borzalmas makacsan kapaszkodom, a már vissza nem hozható diákéletbe, ami a szabadságot jelentette. Most, így a vége felé mindent megadnék, hogy újra kezdhessem a legelejétől. Borzalmas a tudat, hogy ezentúl (ha csak máshogy nem alakul) másnak a rabszolgája leszek, és előre megtervezett olajozott gépezetbe kell olyan gyorsan beleugranom, ahogy csak tudok.... úgy, hogy ne essek ki.

Ma voltam egy állásinterjún reggel 11kor. Egy híres-neves kuponos cég keres partner menedzsert, és személyesen hívtak fel az ajánlattal kapcsolatban. Én boldog voltam, Isten látja lelkem, az. Szinte biztos, hogy engem vesznek fel, és ez megrémít. Engem? Mert? És akkor hogy leszek szabad nyáron?? Hogyan fogom hazamenni Miskolcra? ...vagyis mikor?? Hogy lesz ezentúl?? A végtelennek tűnő, semmittevéssel körített nyarak, a szabadság és a féktelen bulizás...hát ennek vége.
Be fogok lépni egy kapun, ami egyrészt megélhetést teremt nekem, másrészt biztonságot, bár a kettő nem sokban különbözik manapság, közben pedig elvágják a köldökzsinórt. Azt, ami kétségbeesetten kapaszkodom még mindig.