Ahogy közeledünk a végéhez egyre több emlék ugrik be. Kicsit olyan, mintha egy részem tényleg meghalna. Szerintem így is van,12 év alatt felnőtté váltam, megtanultam mit hogyan és miért kell csinálni. Csomót csalódtam, sírtam, nevettem. Sok minden fájt, sokat tanultam és többször átértékeltem szinte mindent. A kezdetektől..... Amikor beléptem az első osztályos felvételimre, ahol egy rajznak megfelelő alakzatban kellett kockacukrokat egymásra tenni. Aztán 4 évet eltöltöttem egy számomra idegen osztályban, nem vvoltam igazából csak néhány emberrel jóban és egy nagy barátság született. Emlékszem, hogy alapítottunk egy bandát, a Fonnyadó banánokat :) Dalokat is költöttünk, mint a filmekben :) Sőt,egyik osztálytársunk szórólapokat is nyomtatott, de nem mertünk végül kiállni... Az a sok különleges ünnepi előadás,amit csináltunk egy egész más emberré formált, vagyis jó emberré. Margó nénitől tanultam meg értékelni a dolgokat, az életet. Egy különleges kapocs volt az osztály és a tanárok, Margó néni és Éva néni között. Különleges osztály voltunk. Különleges módszerekkel tanítottak minket,majdnem minden tökéletes volt.
Aztán egy fontos lépés jött. 4.osztály. "Továbbtanulás" egy gimiben, ha lehet egy jó gimiben. Igazából mindent feltettünk egyre és csak a mostani gimimbe jelentkeztem. Fel is vettek. Elkezdődött egy folyamat, egy olyan folyamat,ami nélkül nem biztos,hogy teljes lett volna az életem. Nem tudom milyen lett volna máshol, de bárki bármit mond egy tökéletes kör az osztály. 8 év alatt mindenki mindenkivel volt már barát. Ezek a barátságok megszakadtak,véget értek,de ettől lett egységes az osztály. Nem jellemző ránk az utálkozás... Tudunk együtt élni. Nem tudom hogy mi lesz vele enélkül az összhang nélkül. Lehet,hogy jobb lesz, de ezt kétlem. A mindennapok nagyjából biztos egymásutánisága hálózta be ezt a viszonylag zökkenőmentes 8 évet. Barátságokkal,vitákkal, sírással és sok sok nevetéssel... Fura félelem van bennem a jövőt illetően. És sok a megválaszolhatatlan kérdés. Hogyan fogok új emberekkel megismerkedni azok után,hogy 8 évet töltöttem szinte testvéries viszonyban az osztálytársakkal? Mit kell újra összeraknom magamban, hogy merjek nyitott lenni az újra?? Annyi szép emléket köszönthetek nekik és most egy teljesen új életet kell kezdenem. Bár a régi barátokkal egy lakásban ,de egy kerék elgurul. Nem örökre,de elgurul.Lesznek új barátok? Mi lesz a régiekkel? Mi lesz az osztállyal ?? Fogunk találkozni vagy elfelejtjük egymást?? Még 3 hét és az mlékeken kívül semmi nem lesz közös. Nincs többé osztályterem,amit szétrugdoshatnak a fiúk, nincs többet dolgozat amin egységesen puskázhatunk és kicsit sem feltűnően mindenkinek 5ös... Nincs többé farsangi bál,nincs többé diákigazgató választás... nincs több semmi...... Egy részem meghal, igen... már haldoklik. Mindig gyűlik egy kis könnycsepp ha visszagondolok. Túl szép volt. Igaz rengetegszer szenvedtem, mikor mi miatt, de most valahogy ez nem tűnik olyan fontosnak. Most az kerül előtérben amit magam mögött hagyok és sajnálom... Félek.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése