Mi ez, ha nem a Jóisten keze?

Tegnap este ígéretet tettem, hogy kicsit felélesztem magamban a régi, vallására kicsit jobban ügyelőt leányzót. Hiszen valamit valamiért. Azt kértem, sikerüljön legalább a magyar és az angol nagyon jól, de emellett a töri is sokkal de sokkal jobban sült el a vártnál. Szóval leérettségiztem. Érett lettem. De sajnos mindig van valami olyan ami beárnyékolja a felhőtlen örömöt. Amikor a teremből kijöttem, felhívtam anyát rögtön. Aztán apát, mert láttam, hogy ő is keresett. Mikor felvette már sejtettem, hogy nem jó...Papa meghalt.

Ilyen keservesen zokogni még sosem hallottam. És nem tudtam mit mondjak. Egy árva szó nem jött ki a számon. Azt sem tudtam hol vagyok. Sosem halt meg még közeli rokonom. Papa pedig elég közeli volt. A nevetése most is itt csöng a fülemben. Mindig vidám és volt tojt a világra. Igazi Hudák volt. Ennyi együtt töltött év után is annyira szerették egymást mamával, hogy az hihetetlen. Viccelődtek, szívatták egymást, akárcsak a mai fiatalság. Különleges kapcsolat volt az övék és bár ezzel remek példát mutattak a gyerekek felé, nekik nem sikerült. A régiek elhidegülnek egymástól. Ők nem. Volt valami szikra.

És nincs többé. Nem hallom a nevetését, nem lesz aki megvédjen apa szurkálódásaitól és akiért aggódhatnék, ha bekerült a kórházba.
Mikor az intenzívre bementem apával hozzá megszorítottam a kezét. Ő is megszorította az enyémet. Alig volt ereje, a szemét is alig tudta nyitva tartani,de szorította a kezem. Az volt az egyetlen kérésem felfelé irányulóan, hogy várj meg amíg leérettségizek. Megvárta.
Sok kellemes percet éltem át vele, és tudom, hogy jobb neki így, hiszen nagyon szenvedett a végén,de ez sosem jön jókor és sosem vigasz.
Elment.
De a szívemben örökké él.

"Meghaltál, hogy bennem élj..."

Nyugodj Békében, Papa!